Anya lettem - Koraszülésem története

Izgalmas várandóságból hamar édes teher lett,majd borzasztó félelem lett úrrá rajtam. 3 napja vártam a szülőszobán 2 óránként,hogy közöljék lesz-e császár vagy nem ,már tudtam ,hogy innen csak kettőben jövünk ki. 

Nem volt még itt az ideje, még a 28. héten tartottunk. Imádkoztam, hogy még pár hetet kaphassunk, nőni erősödni, de ekkor már 4 hete nem nőtt egy grammot sem. Végül a 4. napon azt mondták irány a veszélyeztetett terhesekkel tömött osztály, nem kell tovább hallgatnom ahogy mellettem tisztogatják le az egészséges újszülötteket. Pár óráig elhittem,hogy minden rendben lehet, aztán az éjszaka közepére összeomlottam. Az volt az egyetlen egy gondolatom,hogy csak egészségen jöjjön a Világra, már a saját állapotom nem érdekelt.

Altattak, muszáj volt, mert előtte adtam be a vérhigitómat, így az utolsó képem az aneszteziológus simogató keze az arcomon és elhalkuló hangok…”Megcsinálod kislány…minden rendben lesz…maradj Velünk !” Félig kómásan a párom egy képet mutogat a mobilján ahogy tolnak ki a műtőből, nem látok mást csak egy nagy fehérséget és pár színes foltot.

Kezdtem magamhoz térni, sokáig csak arra tudtam figyelni, hogy sikerüljön levegőt vennem. Kapart a torkom, fulladtam. Már nem remegtem, már nem fájt, már nem mozgott bennem. Hajnali 4 előtt már telefont ragadtam, anya kellett. 270 kilométerre volt, csak emotikonokat küldtem, majd egy szelfit és annyit,hogy „nehéz „. Azt írta anyuka lettem, de nem éreztem így. Nem tudtam semmit a gyerekemről, senki nem jött oda,hogy felvilágosítson.

Anya közölte,hogy hajnali 2 után megszületett a fiam 600 grammos súllyal. Azt hittem legalább a 750 meg lesz amennyire saccolták, hát nem. Reggel 6-ra már képem is volt róla, már láthattam, hogy a fehér alapon színes foltok kis szívecskéket rajzolnak. Pici volt és gyönyörű.

Délután kettőre már a saját lábamon, vérezve sétáltam le a gyermekemhez, kérhettem volna tolókocsit, de tudtam még nagyon sokszor kell megtennem az utat a Hozzá, ideje minden erőm összeszednem és fájdalmasan lépdelni előre. Nem igazán mondott senki semmit, mert nem tudtak. Elmondták,hogy az első napokban, hetekben, mik a legsúlyosabb szövődmények, de nem bíztattak, nem nyugtattak. Csak néztem azt a kis gumiembert az inkubátorban. Olyan volt, mint egy csöpp játék baba, bebugyolálva, akiből megannyi cső áll ki. Nem mondta el senki, hogy mi mire való,mivel tartják életben az én picinyemet. Hozzá akartam érni, nem tehettem. Csak néztem. Nem tudtam milyen az illata, a bőrének érintése, milyen a kis szuszogása. Nem tudtam, hogy mit tehetek érte. Tehetek egyáltalán valamit? Vajon tudja,hogy én vagyok az anyukája? Az apja hangjára megmozdult, felismerte. Rám nem reagál semmit. Mérges rám, mert ilyen hamar a Világra száműzte a testem?